ANTIKULTI

Egy haverom másfél órás kiselőadás keretében ecsetelte, miért tölt több estét, a swinger clubban, mint otthon. Végighallgattam őt, de nem jártam még ilyen műintézményben, elhamarkodott lett volna véleményt alkotnom róla. Brüno kalandjai jutottak eszembe. A filmben a swinger clubba tévedő főhőst egy erősen agresszív, túlfűtött szőke hölgy kerget egy korbáccsal „szopd le a csizmám sarkát te pöcs” felkiáltással. 

Egy hosszú munkanap után végül rászántam magam a látogatásra. Bejelentkeztem, majd taxit hívtam. Ahogy bemondtam a címet, a taxis srác mosolyra húzta a száját. Nem én voltam az első, akit odavitt. A clubban egy feltűnően kedves alulöltözött hölgy vett a pártfogásába, kérdezte, hogy jártam-e már hasonló helyen, és mivel nemleges választ kapott, átöltözést - helyesebben vetkőzést - követően körbevezetett, röviden vázolta a szabályokat. Azt rögtön megállapítottam, hogy enni, inni és pancsolni biztosan fogok. Ittam egy pezsgőt a bárban, és a továbbiakban egyedül folytattam a terepszemlét. Pár ember volt csak bent, hétköznap késő este lévén nem volt zsúfolt a hely. Nem bulizni mentem, hanem bámészkodni, dumálni, ezért nem bántam, hogy nincsenek sokan. Először a fényviszonyokat próbáltam meg kibogozni. Néhány helyen rafinált megvilágítás volt, lilás - bordó diszkrét félhomály. A berendezés viszonylag egyszerű, a fekvő és ülő alkalmatosságok persze többségben voltak.

Az egyik helyiségben egy hintaszerű, láncon lógó bőrpánton pucsított egy csaj. Tele volt a szája, úgyhogy ő épp nem tudott interjút adni, rátolatott egy másik srácra is, szóval nem unatkozott. Az egyik fiú invitált, hogy szálljak be, de arra hivatkozva, hogy már úgysincs több szabad output, diszkréten visszautasítottam. Egy kicsivel arrébb egy hatalmas ágyon tömegjelenet. Úgy össze voltak gabalyodva, mint a cirmos fonal a nagymami varródobozában. Kezek, lábak, csöcsök, pöcsök szerteszét. Az egyik mókust mintha láttam volna egy televíziós vitaműsorban, úgy tudtam konzervatív. Hova járna, ha liberális lenne?

A jakuzziban hárman ücsörögtek, egy negyvenes nő, és egy harmincas pár. Jókedvűen, picit spiccesen beszélgettek. Szíves invitálásra csatlakoztam a társaságukhoz. Látták, hogy elsőbálos vagyok, nem is csináltam titkot belőle, meséltem, hogy a kíváncsiság hozott ide. Felvilágosítottak, hogy mindenki így kezdi. Van, aki már az első látogatás után visszavágyik, és van, aki rögtön olyan jól érzi magát, hogy haza sem akar menni többet. A harmincas pár heti-havi rendszerességgel múlatta ott az idejét. A srác elmesélte, hogy neki azt volt a legnehezebb feldolgozni, hogy a szeme láttára csinálja meg a feleségét egy rakás vadidegen férfi. A lány a szavába vágott, rögtön magyarázatot fűzött a történethez. Kiderült, hogy az ő ötlete volt a clublátogatás, tíz év házasság után egyszerű kalandvággyal indokolta. Egyedül bátortalan volt, ezért megdumálta a férjét is, hogy tartson vele, vigyázzon rá. Elmagyarázta neki, nem szabad, hogy bántsa az, hogy más férfiakkal üti el az időt, mert ha nem önző módon szereti, nyilván örülnie kell annak, ha a párját boldognak látja. Az elsőre kikezdhetetlennek tűnő érvelést a srác bekajálta nagy kanállal. Vigyorogva mesélte, hogy amikor esténként kihullik az ajtón már annyira felszarvazták, hogy a nagy agancs koronájától alig fér be a saját kocsijába, de nem bánja, mert feldobta a házasságukat, már majdnem leszoktak a szexről. A negyvenes nő azonnal helyeselt. Őt a férje bíztatta, hogy bátran járjon le a clubba.

A végül politizálásba hajló társalgást kajálás közben is folytattuk. Meséltek az ottani törzsgárdáról. Volt ott üzletasszony, aki meló után látogatta a clubot, csak azért, hogy kötetlenül beszélgessen, mert a pozíciójánál fogva ezt a munkahelyén nem tehette meg. Őt az anonimitás vonzotta a dologban, a szex másodlagos volt. Az egyik pár a társfüggőség kezelésére választotta ezt a szórakozást - kutyaharapást szőrével alapon - a pszichiáterük javaslatára. A legtöbb látogatónak nem kell különösebb indok, egy kellemesen eltöltött estére vágynak, könnyed szórakozásra, amiből akár szex is lehet. Abban mindenki egyetértett, hogy a lényeg az egyszerű kapcsolatteremtés. Azokat a kötelező köröket ki lehet hagyni, amiket a clubon kívüli ismerkedés során le kell futni, még akkor is, ha az ember futó kalandba bocsátkozik valakivel.

Összességében elmondhatom, hogy a hely kulturált volt, igényes. A társaság kedves, és az átlagosnál sokkal nyitottabb, toleránsabb emberekből állt, akikkel egy jót beszélgettünk. Számtalan oka lehet annak, hogy valaki ott köt ki, ez a világ sokkal színesebb, változatosabb, mint amilyennek képzeltem. Mindenki betartotta a protokollt, senki nem volt részeg, és nem viselkedett tolakodóan. Nem volt sértődés abból, hogy nemet mondtam. Nem szálltam be a buliba, nem kaptam el a fonalat, és nem érzem szükségét annak, hogy újra odamenjek. Ez nem az én műfajom.

Szeretitek? Kipróbálnátok? A lábatokat nem tennétek be soha? Esetleg elítélitek azokat, akik oda járnak?

Emlékszem, amíg szívtam a cigit, úgy gondoltam, hogy a dohányzást nem lehet abbahagyni. Ez a gondolat lassan, sunyin épül be az ember tudatába, amikor érzi, ideje a következő szál cigire rágyújtania. Fiatal koromban szoktam rá buliból, és sokáig velem maradt, mint az egyik legkedveltebb, legmegnyugtatóbb elfoglaltságom. Szerettem dohányozni. Nem zavart a füst, még az sem igazán, hogy sűrűbben kell ablakot pucolnom, függönyt mosnom, és festenem, mint azoknak, akik nem dohányoznak. El nem tudtam képzelni cigi nélkül a kávét, amiből egy nap hármat-négyet is megittam, nem volt számomra fantasztikusabb érzés, mint egy finom ebéd után elnyúlni a fotelban, és rágyújtani, vagy egy pohár sör mellé elszívni egy szálat. Egy nap megelégeltem a dolgot, megutáltam a függőséget, azt az undok kiszolgáltatott helyzetet, hogy a rabja vagyok valaminek, ami nélkül már nem is emlékeztem, hogy milyen élni. Szívtam azt a vackot, mintha kötelező lett volna, munka közben, autóban, otthon, még kétoldali tüdőgyulladással is rágyújtottam.

Eljött az utolsó doboz ideje, és tudtam, hogy ha annak vége, már nem veszek másikat. Furcsa volt nélküle már az első egy óra is. Jött az ész csele, hogy mégiscsak le kéne szaladni a boltba érte, nem szívnék sokat, csak egy szálat – gondoltam – persze ha vettem volna, az első ijedtségre többet füstöltem volna el, mint egyébként. Ha eszembe jutott, mindig azt mondtam magamnak: dohányoztam eleget, mostantól majd párás tekintettel és romantikus nosztalgiával emlékszem vissza azokra az évekre, de akkor sem gyújtok rá. A stressz rosszabbul érintett egy ideig, de igazából egy alkalmat kivéve, amikor leküldtem egy balegyenest otthon a válaszfalnak, ki lehetett bírni.  Az első pár nap után az élet ment tovább, már nem tartozott a nap fő kérdései közé, hogy rágyújtsak vagy sem, idővel pedig teljesen lényegtelenné vált. Megkínáltak cigivel azóta számtalanszor, nem érdekelt. Most is szeretem a füst illatát, ha más szívja. Nem érzem úgy, hogy csatlakoznom kellene hozzá, és nekem is rá kéne gyújtanom. Elképzelhetetlennek tartottam cigi nélkül a kávét, de ez csak addig tartott, amíg ki nem próbáltam. Az első furcsa volt, a második talán kicsit kevésbé, nem sokkal később már természetes volt, hogy a kávézás szimplán a kávéról szól. Nem számoltam össze mennyit költöttem cigire, de érezhető a különbség, több marad másra. Persze még nem vettem magamnak a cigin megtakarított pénzből kacsalábon forgó palotát, de legalább nem felesleges hülyeségre szórom, és ez minden alkalommal jól esik a lelkemnek, amikor csak eszembe jut. Nem voltam élsportoló sosem, ezért nem látszott a teljesítményemen, hogy dohányzom, nem számított. Miután végleg búcsút intettem a ciginek, észrevettem, hogy könnyebb az edzés nélküle. Nem voltam gyakrabban éhes, és nem ettem többet. Megfordult a fejemben, hogy nem örülnék annak, ha híznék, de végül alaptalannak bizonyult a félelmem, nem szoktam rá a cigi helyett a nassolásra.

A második héttől már úgy gondoltam, mindent összevetve jobb nem dohányozni, mint dohányozni.  Sokan azt mondják, nagyon nehéz leszokni a cigiről. A saját tapasztalatom alapján mindenkit csak bátorítani tudok, hogy próbálja meg nélküle, ha már megfordult a fejében, hogy le szeretné tenni.  Valóban nem egyszerű mutatvány, főként az elején, de több jó van már leszokás közben is a dologban, mint feltételeztem volna. Nagyszerű élmény volt, amikor nemet tudtam mondani, minden egyes alkalom egy pici győzelem, és az idő múlásával, egyre könnyebben ment. Hamar megszerettem, hogy nem kell figyelnem arra, hol lehet dohányozni, hol tilos, ez egy csepp privát szabadság. Amíg dohányoztam fel sem tűnt, hogy mennyi idő telik el azzal, hogy cigizem. Az első füstmentes napon döbbentem rá, hogy a cigarettával kapcsolatos mindenféle ügyintézés, vásárlás, cigarettatárcába pakolás, öngyújtó töltés, hamutartó tisztítás, és végül maga a dohányzás, mennyi időt vett igénybe.

Mire ezt leírtam rájöttem, hogy a dohányos emlékeimen való nosztalgiázás is csak egy buta szokás. Valójában már nem esne jól, ha rágyújtanék. 

Világszerte egyre népszerűbb ez a műfaj. Íme a privát kedvenceim itthonról és a nagyvilágból: 

A legnépszerűbb videó megosztó hálózaton bukkantam a felvételeire. Saját magát, halálos fenyegetéssel üldözött, száz százalékban betiltott, keresztyén oknyomozó, tényfeltáró, emberjogvédő, a legkedveltebb roma jogvédő, operatőr, filmrendező és végül de nem utolsó sorban a bolygó legfőbb echelon tanújaként aposztrofálja. 

Ha ráguglizunk a nevére, akkor az első két oldalon csak az elmeállapotát firtató bejegyzéseket találjuk. Nos az a helyzet, hogy Molnár F. Árpád nem elmebeteg. Sem a szó hagyományos, sem az orvosi értelmében. Azt szokták mondani, hogy ha valakinek üldözési mániája van, még nem jelenti azt, hogy nem üldözik. A honlapját tiltott önkényuralmi jelképek használatáért állították le, és ha bárki más vörös csillagokat, és horogkereszteket rakna fel az oldalára tömegtételben, az övével is hasonlóan bánnának el. Többször előállították viszont, és párhuzamosan több eljárás fut ellene. Tulajdonképpen, ha bedilizne, az is jogos lehetne. Erről persze szó sincs, és biztos vagyok benne, hogy amikor a blogját írja, vagy a videóit készíti, nincs begombázva, és nem küldött le egy marék ekit. Amit ír és mond, azt bizony józanul és tisztán gondolja így. Amit állít, annak egy része olyan összefüggésekre világít rá, amikről eddig is tudunk, hallottunk, láttunk filmet, olvastunk könyveket, csak talán nem tartottuk lényegesnek. A többi része magyarázat, olyan okfejtés, amit az ember átgondol, vagy nem, elfogad vagy sem, igazából teljesen lényegtelen is, hiszen maga a figyelem felkeltése a cél. A figyelem felkeltés eszköze lehet bármi, és bármilyen. Nem fontos a stílus, ami néha agresszív, néha analitikus, néha megmosolyogtató. Nem érdekes, hogy írásban, szóban teszi az ember - blogon vagy vlogon - közzé. A konteó jellegénél fogva különösen alkalmas arra, hogy az ember privát magyarázatot alkosson egy-egy állítás megerősítésére vagy cáfolására, tehát akinek nem tetszik, lehet vitatkozni vele. Majd megszokjuk a konteósok jelenlétét is a közéletben, mint ahogy túl vagyunk a valóvilágon, bigbráneren egyaránt. 

Ami viszont sokkal lényegesebb, a konteónál, a részvétele néhány Koppány csoporttal közös akcióban, ahol kilakoltatásokat próbáltak megakadályozni. Érdemes végignézni a videót, amiben a rendőrök a zárt térben, a lakásban tartózkodó fegyvertelen ellenállást nem tanúsító civileket lefújják paprika spray-vel, ezt követően rájuk törik az ajtót, és mindenkit elvisznek hetvenkét órázni. Ebben a történetben több a jogsértés, mint Molnár F. konteóiban a logikai hiba. A másik esetben egy idős nénit lakoltattak ki, valami banális hülyeség miatt, akit végül Molnár F. fogadott be a saját lakásába. A bejelentését követő riportból kiderült, hogy lakott már ott egy hajléktalan férfi, akinek Molnár F. azért engedte meg, hogy beköltözzön a használaton kívüli lakásba, mert ő épp Budapesten élt. 

Lehet ő meg nem értett zseni, a hajléktalanokat befogató flúgos próféta, minden esetre tanulságos a története: aki a macska bajuszát ráncigálja, azt előbb - utóbb elviszi a rézfaszú bagoly. 

Létezik olyan nő, akinek nem az a célja, hogy feltétlenül komoly kapcsolatot alakítson ki, szimplán beéri azzal, ha jól érzitek magukat együtt, tart a dolog ameddig tart, addig viszont kötöttségek és féltékenység nélkül zajlik?  Nem fontolgat házasságot a második randi után, nem akar azonnal gyereket, azzal a feltétellel, hogy felépüljön az új közös ház, mire megszületik. Nem követel vélt vagy valós ünnepeken virágesőt, csokit, pezsgőt, pazar esküvőt, és mindenféle egyéb mást, amit a hosszú kívánságlistájára írt. Akinek nem kell pénzt adni, mert megkeresi maga. Nem utazik a házadra, kocsidra, mert szereti a függetlenséget, és boldog attól, hogy képes olyan életkörülményeket teremteni magának, amelyekre szüksége van. Ha akar, felöltözik csinosan, hogy elkápráztasson, ha nem, kirángat a szekrényéből pár kényelmes darabot és nem megy fodrászhoz, csak feltűzi a haját egy rafinált kontyba. Ha ahhoz van hangulata felpattan a motorjára, és megy, ameddig a szeme ellát, és te eldöntheted, vele tartasz, vagy sem. Esténként megisztok egy sört, utána olyan pornót vág le, hogy az kenterbe veri az összes interneten fellelhető vackot, jobb, mint bármi más, amire eddig rátaláltál guglival. Nem várja el, hogy kivedd a részed a háztartási munkából, ha neked az nem pálya, mert pontosan tudja, hogy ami neki öt perces rutin, azért téged fél napig kellene kérlelni, hogy utána jól-rosszul megcsináld. Fel tudja rakni a karnist, képes kicserélni egy izzót, nem várja meg, amíg te rászánod magad. Hagyja, hogy tedd a dolgod, ő is teszi a magáét, nem nyaggat óránként telefonon az aktuális érzelmi állapotának részletes kifejtésével. Jót tudtok beszélgetni anélkül, hogy a téma az aznap felmerült problémáinak kronológiai sorrendben való megoldásából állna. Olyan vitapartner, akit meg lehet győzni, ha épp igazad van, nem az utolsó szó jogáért folytatott küzdelembe fullad bele a társalgás. Menedzseli a saját életét, rád nem ezért van szüksége. Társként, egyenrangú félként kezel, nem hódol be neked, és nem is uralkodik rajtad. Nem láncol magához, cserébe csak annyit vár el, hogy te is meghagyd a szabadságát.

Bizonyára létezik, sokfélék vagyunk, a világ színes, többek közt ettől is szép, de vajon találna párt egy ilyen nő? Van igazság a közbeszédben keringő sztereotípiákban? Valóban sok nő keres magának pióca üzemmódban társat? Tényleg sok férfi tartja vagány dolognak azt, ha egy nő motorozik, vagy imponáló, ha halálos sérülések nélkül tud üzemeltetni egy fúrógépet, és néha él is ezzel a lehetőséggel?

Létezik olyan férfi, aki magabiztos, de nem lekezelő, aki értékeli, hogy igazi nő vagy, de nem várja el, hogy mindig tökéletes legyél, akivel lehet romantikusan naplementébe bámulni, de hamar beveszi a kanyart, és stílust vált, ha arról van szó, meg kell védenie téged? Aki sármos, és udvarias, és nem csak az első randin. Gáláns, nagyvonalú, mégis racionális döntéseket hoz, szereti a pénzt, de nem szórja. Aki munkája mellett is törődik veled, figyelmes, de nem tolakodó, mindig készül egy-egy apró meglepetéssel, olyannal, amiről tudja, örömet szerez neked. Bármikor hajlandó blőd romantikus vígjátékot nézni veled, és eladja a fegyver gyűjteményéből legalább a nehéztüzérségi darabokat, hogy ne érezd magad kellemetlenül a házában. Szívesen megy veled kiállításra, és nem azért, hogy feltérképezze, hol vannak a biztonságtechnikai berendezések. Tiszteletben tartja, ha vegetáriánus vagy, de nem esik kétségbe, ha neki kell levágni egy disznót. Ha nekilát főzni, még Gordon Ramsay sem talál kivetni valót a végeredményben. Figyelmes szerető és odaadó társ, aki ha túl sovány vagy, manöken alkatúnak, ha van rajtad némi felesleg, görög istennőnek tart. Mértékkel fogyasztja az alkoholt, megkímél attól az élménytől, hogy talicskában kelljen hazatolnod a kocsmából. A hobbija a defenzív vezetés, nem tart kéretlen KRESZ oktatást, anyai ágon rögtönzött családfakutatással, az előtte ügyetlenkedő sofőrnek. Nem veri orrba a pofátlan macskádat, hogyha az kitúrja a fotelból, nem harcol a távirányítóért, az, hogy végül mit néztek vagy hallgattok, megbeszélés tárgya.

Létezik manapság olyan női elvárás, miszerint egy férfinak romantikus macsónak kell lennie? Van létjogosultságuk akár részben a fenti sztereotípiáknak? Kell-e egyáltlán bármilyen elvárást támasztanunk egy párkapcsolatban, vagy elég, ha mindkét fél önmagát adja, nyitott, és toleráns?

Egy napsütéses munkanapon sétáltam az utcán, haladtam a munkahelyem felé, a szokottnál lassabban, jól esett egy picit sütkérezni a napfényben. A sarkon, szemben velem, felbukkant két rendőr. Irodista szerelésben voltam - egyébként sem vagyok gyanús jelenség - nem feltételeztem, hogy igazoltatni fognak. Ez volt aznap az első tévedésem, amit még sok másik is követett. Az irataimat rendben találták, visszaadták, majd érkezett a kérdés, hogy van-e nálam szúró vagy vágó eszköz, esetleg lőfegyver. A válasz hallatán közölték, hogy fokozott ellenőrzést tartanak és emiatt át kell vizsgálniuk a cuccaimat. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ugrott a Concord késem, de akkor még bíztam benne, hogy valahogy kidumálom magam a szituból. Kivettem a pénztárcám, a telefonom, és a kulcsom, a többit a rendőrökre bíztam, átadtam a táskám. A csomag rágón kívül csak a kés maradt benne. Az egyik rendőr forgatta nézegette.

-          Ezt el kell, hogy vegyem. – Jelentette ki egészen kategorikusan, mintegy megpecsételve a sorsát. Nem tetszett, hogy ennyire határozott. Durva mínuszból indultam.

-          Biztos, hogy ez feltétlenül szükséges? Csak nyolc centiméter pengehosszúságú. - Bíztam abban, talán el tudom bizonytalanítani.

-          Hölgyem, ez egy rugóskés, és mint ilyen a közbiztonságra különösen veszélyes eszközök közé tartozik. – Persze kente vágta a jogszabályt, hozzá még udvarias is és kedves is volt.

Szerettem azt a kést, elhatároztam, hogy harcolok érte utolsó vérig. Cuki kölyök mosómedve pofát vágtam, ecseteltem, hogy a kés a munkámhoz kell, nem beszélve a szalonnasütésről. Meséltem, hogy a Zrínyin végeztem, úgyhogy ha másképp alakult volna az életem, talán nagyon távolról kollégák is lehetnénk, tehát végül is olyan hatvan százalékban jogszerűen van nálam, az pedig inkább igen, mint nem. Poénra vette, de ezen kívül eredményt nem tudtam elérni.

-          Nézzen szét! Ez itt Mordor. Nem is olyan régen tele volt a sajtó azzal, hogy errefelé szamuráj karddal aprították egymást. Mi ehhez képest az én kis nyolc centis késem, ami a táskám alján lapult? – Nem adtam fel.

-          Ha szamuráj kardot találunk valakinél, azt is elvesszük. – Folytatta szakszerűen. – Közterületen vagyunk a szabály az szabály.

-          Mivel fogok vezetéket blankolni? – Elhangzott az utolsó reményvesztett próbálkozás a részemről.

-          Ezzel biztosan nem. – Zárta rövidre a rendőr a vitát.

Vesztettem, és nem csak szócsatát. Buktam a kés árát, a bírság összegét, és az új kés sem volt olcsó. 

A jobb sorsra érdemes szálloda az egyik legszebb budai kerületben található, ott éktelenkedik bezárva, vagy húsz éve. Bontásra vár, talán, egyszer valamikor valaki hozzá is kezd majd, viszont addig sem áll kihasználatlanul.

Egy héten egyszer rápillantok, amikor elfutok mellette felfelé és lefelé. Hosszú évek óta így megy ez, sajnálom, ahogy látom a valaha méltán híres épület pusztulását. A hetvenes évekbeli pompájában a fa burkolata miatt nem tűnhetett táj idegennek a csúsztatott zsalus beton építmény, mára a hegy szégyenfoltja lett.

A közelmúltban több alkalommal is arra lettem figyelmes, hogy ki-be járkálnak az ajtón. Némi remény volt bennem, talán felmérik az állapotát, esetleg felújítják, vagy épül helyette valami más. Kíváncsian vártam a fejleményeket, eredmény persze semmi. Egyszer futás közben az erdőben megszólított egy hajléktalan férfi. Pénzt kért. Amíg keresgéltem, mosolyogva mesélte, hogy ő a szállodában lakik. Érdeklődéssel faggattam, és hamar kiderült, hogy egyelőre csak a kertben aludhat, sátorban, mert még új a környéken. A szállodai szobát ki kell érdemelni. A ház úrnője, nem enged be csak úgy első blikkre bárkit. Arról, hogy ki is ő pontosan, és milyen jogcímen osztogatja az évek óta használaton kívüli szállodai szobák kulcsait hajléktalan embereknek nem kaptam felvilágosítást. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a kulcsokért cserébe vinni kell neki ezt-azt. Kemény nő lehet - gondoltam -  ha ilyen komolyan veszik az ott lakók az általa megkövetelt házirendet. Hamar fény derült arra is, mi indokolja a szigort: A hölgy nem szereti a „balhét” és mivel többször is előfordult, hogy a szállodavendégek bűncselekményeket követtek el a környéken, indokolt az elővigyázatosság. Bűnözők tehát kitiltva, ezzel együtt a rendőrség jelenléte sem kívánatos a szállodában.

Megkértem, hogy vigyen be magával, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igazat mond. Félt, sokat kockáztatott azzal, ha odavisz valakit, akiről rögtön látszik, nem közülük való, ezért csak megmutatta, a kertben táborozók honnan járnak be. Megkerültük a szállodát. A drótkerítés mögül be lehetett látni az udvarra. Egy kis sátortábor volt felállítva, a sátrak különböző színű és méretű farost lemez darabokból, lécekből és műanyag takarófóliából voltak összetákolva. Ruhák szerteszét, rengeteg zacskóban mindenféle lom és szemét. Szemben, a másik oldalon, a szálloda területén kívül másik tábor. Ők voltak a kevésbé szerencsések, az erdőben aludtak. Nem gondoltam, hogy egy komplett háztartást be lehet rendezni az erdő szélén, de ott többen megtették ezt. Ruhaszárító kötelek kifeszítve, ment a sütés-főzés, a kutyus békésen aludt az árnyékban.Egy kis mikroközösségre való kilátástalan sorsú ember, akik hónapokig arra várnak, hogy egy éjszakát alhassanak egy lepusztult bezárt szálloda egyik ötven éves ágyában. 

Megkérdeztem a kísérőmet, miért nem mennek be a hajléktalan szállóra, hiszen van elég hely, nem kéne ilyen körülmények között élniük, ott  van vezetékes víz, és rendes ágy. A válasz borzasztó egyszerű volt. A szállón szabályok vannak, amiket egyáltalán nem akarnak betartani. Inkább kivárják a sorukat az erdőben, de a párjukkal élnek, és ha inni szeretnének, megteszik, ittasan pedig sehol nem fogadnák be őket. 

Mai blog bejegyzésemet a lakótelepünkre rendszeresen betörni járó bandának írom. Csak remélem, hogy a bandatagok közül valaki ugyanúgy kezdi a napját, mint egy átlag, dolgozó ember, leül a kávéval a számítógép elé, és megnézi, mi újság a neten. Bízom benne, hogy ráakad az írásomra, és legalább egy percre elmélázik az alábbiakon.

Mit gondoltatok, milyen kincset fogtok találni egy hatvan négyzetméteres lakásban, ahol egy két gyermekes család él egy kiskutyával és egy féleszű, folyton rikácsoló papagájjal? Annyit köröztetek itt a házak közt a beszakadt, koszos kocsitokkal, hogy bárki - még a céltalanul az udvaron bolyongó szenilis Józsi bácsi is – kapásból személyleírást ad rólatok.

Hogy tudtátok pont őket kiszúrni? Miért ők lettek gyanúsak nektek? Belátni az utcáról is a lakásba, a legflancosabb hely az IKEA, ahol valaha lakberendezési tárgyat vásároltak. Abban bíztatok, Stradivari - t találtok az ágy alatt? Elmesélem: botfülű az egész társaság, még egy koszlott bendzsót sem tartanak otthon, nincs két egyforma forintjuk, sose volt, viszont kedvesek, szeretik egymást, és boldogan tengették az életüket, ameddig ti, nem vertétek szét a bejárati ajtójukat baltával, hogy bent mindent felforgassatok, majd a család kosztpénzével távozzatok.  Mégis milyen módszer ez? Zárkihúzót, zárfésűt, vagy fúrógépet nem láttatok még? Vagy úgy gondoltátok, hogy nem tudtok elbánni az egyetlen általuk használt húszéves zárbetéttel? Ekkora kriplik vagytok? Így az egész ajtót ki kell cserélniük, több kárt okoztatok, mint amennyi pénzt el tudtatok vinni. A többi lakó fogja összedobni nekik a százezer forintot, hogy újat vegyenek. Úgyhogy egy darabig ne gyertek, mert ebben a lépcsőházban lenulláztatok mindenkit.

Szerintetek, miért nem zárkózunk be tizenkét ponton záródó biztonsági ajtó mögé, és köttetünk be riasztót a rendőrségre? Mert nincs mire vigyáznunk. Itt egyszerű, hétköznapi emberek élnek, akiknek nincsenek értéktárgyai, vagy megtakarításai. Hozzánk csak hozni lehet, elvinni semmi értékeset nem tudtok.

Ide jártok gyakorolni, hogy később a puccos negyedben lévő házakat nagyobb rutinnal szellőztessétek ki? Nesztek, kihívás! Van egy száz éves, hatszáz kilós, páncéltőkés versenyzongorám. Eladni nem lehet, meggazdagodni nem ebből fogtok, de mire azt lerángatjátok az emeletről, mindenkinek garantáltan lesz gerincsérve. Jó szórakozást hozzá!

Kedvelem a sportlövészetet, annak ellenére, hogy körülményes sport. Nem azért, mert nem bírom el a fegyvert, vagy különösebb nehézséget okozna eltalálni a lőlapot. Költséges, és a saját sportfegyver megvásárlásához szükséges engedély ügyintézése egy csöppet időigényes. Akinek van, az tudja, akinek nincs, címszavakban: vizsga, klubtagság, pszichológiai vizsgálat két részletben fél év különbséggel, egészségügyi alkalmassági vizsgálat évente, erkölcsi bizonyítvány, és ha ez mind megvan, lehet engedélyért folyamodni. Egyfelől érthető a sok vizsgálat, versenysportról lévén szó. Másfelől elgondolkodtató, hogy akik nem akarnak versenyezni, azért szeretnének fegyvert, mert gyűjtenék, riogatnák vele a galambokat, a betörőket, vagy csak egyszerűen azzal a céllal tartanák, hogy nézegessék a vitrinben otthon, erről le kell mondaniuk. Valóban veszélyes lenne, ha mondjuk vizsga és pszichológiai alkalmassági teszt után, regisztrációt követően bárki vásárolhatna lőfegyvert, aki büntetlen előéletű?

Sokan hisznek abban, hogy addig jó, ameddig az emberek nem juthatnak hozzá éles lőfegyverhez, mert biztosan bűncselekményeket, vagy ostobaságokat követnének el vele. Azonnal megtorolnák a vélt, vagy valós sérelmeiket szomszédaikon, használnák hivatali ügyintézés során azzal motiválva az ügyintézőt a gyorsabb munkára, számukra kedvező tárgyú határozatok meghozatalára, vagy azt villogtatnák a bankban, plusz jövedelem szerzés reményében? Nem hiszem, vagy inkább nem akarom elhinni, hogy pár nap alatt egyes Dél-amerikai országokhoz hasonló állapotok lennének, ha enyhítenének a szabályozáson. Mindenki rohanna a fegyverboltba, hogy akkora készleteket halmozzon fel otthon, hogy még a negyedik világháborút is megnyerje vele? Nem valószínű. Kanadában is működik a rendszer, Svájcban is, és még sorolhatnám. Az USA nem jó példa erre, ott nagyon sok bűncselekményt követnek el lőfegyverrel, amit nagy valószínűséggel bármi mással is elkövetnének, ha épp betiltanák a fegyvertartást. Ha valakinek elmegy az esze, kitalálja, hogy a saját kezébe veszi a dolgokat és leszámol valakivel, valakikkel, akkor azt megteheti számtalan más módon is, mint ahogy erre sajnos hazánkban is van elég példa. Aki támadni akar, az bőven talál eszközt, csak a kreativitás szabja a határokat, ha vissza akar élni a jelenlegi szigorú szabályozással, arra is van lehetőség. Besétál egy lövész klubba, engedélyt szerez, és legálisan vásárol egyet. 

Aki tehát bűncselekményt akar elkövetni, annak van lehetősége akár legálisan fegyverhez jutni, aki békés célokkal tartaná a fegyvert tegyük fel gyűjtőként, annak be kell érnie a hatástalanított darabokkal, amik látványától bárkinek, aki szereti a fegyvereket összeszorul a gyomra. Az új hatástalanítási szabályok már nem teszik lehetővé, hogy az elsütő szerkezet működőképes maradjon, és olyan látványosan tönkreteszik a fegyvert, hogy azt egy gyűjtő már nem venné a kezébe.

Miért gondolják sokan, hogy minden esetben a szabályok szigorítása a célravezető? Rengeteg érvet fel lehet hozni a szabályok enyhítése mellett is. A példa kedvéért, azokat, akik nem vendégségbe járnak mások lakásába, házába talán elgondolkodtatná az az eshetőség, hogy betörés közben őket is érheti meglepetés, ha éles lőfegyverrel találják szembe magukat. Sok bűnelkövetőt visszatartana a tudat, hogy akár egy bolti lopás, vagy rablás során is többet kockáztatna, mint amennyit nyerhet. 

Egyetértek azzal, hogy az otthoni tárolás szigorú feltételeit be kell tartani, meg kell akadályozni, hogy a fegyver gyerekek kezébe kerüljön, de miért kezeli úgy a mindenkori szeretve tisztelt jogalkotó a felnőtt Magyar állampolgárokat, mint a gyerekeket?