Emlékszem, amíg szívtam a cigit, úgy gondoltam, hogy a dohányzást nem lehet abbahagyni. Ez a gondolat lassan, sunyin épül be az ember tudatába, amikor érzi, ideje a következő szál cigire rágyújtania. Fiatal koromban szoktam rá buliból, és sokáig velem maradt, mint az egyik legkedveltebb, legmegnyugtatóbb elfoglaltságom. Szerettem dohányozni. Nem zavart a füst, még az sem igazán, hogy sűrűbben kell ablakot pucolnom, függönyt mosnom, és festenem, mint azoknak, akik nem dohányoznak. El nem tudtam képzelni cigi nélkül a kávét, amiből egy nap hármat-négyet is megittam, nem volt számomra fantasztikusabb érzés, mint egy finom ebéd után elnyúlni a fotelban, és rágyújtani, vagy egy pohár sör mellé elszívni egy szálat. Egy nap megelégeltem a dolgot, megutáltam a függőséget, azt az undok kiszolgáltatott helyzetet, hogy a rabja vagyok valaminek, ami nélkül már nem is emlékeztem, hogy milyen élni. Szívtam azt a vackot, mintha kötelező lett volna, munka közben, autóban, otthon, még kétoldali tüdőgyulladással is rágyújtottam.
Eljött az utolsó doboz ideje, és tudtam, hogy ha annak vége, már nem veszek másikat. Furcsa volt nélküle már az első egy óra is. Jött az ész csele, hogy mégiscsak le kéne szaladni a boltba érte, nem szívnék sokat, csak egy szálat – gondoltam – persze ha vettem volna, az első ijedtségre többet füstöltem volna el, mint egyébként. Ha eszembe jutott, mindig azt mondtam magamnak: dohányoztam eleget, mostantól majd párás tekintettel és romantikus nosztalgiával emlékszem vissza azokra az évekre, de akkor sem gyújtok rá. A stressz rosszabbul érintett egy ideig, de igazából egy alkalmat kivéve, amikor leküldtem egy balegyenest otthon a válaszfalnak, ki lehetett bírni. Az első pár nap után az élet ment tovább, már nem tartozott a nap fő kérdései közé, hogy rágyújtsak vagy sem, idővel pedig teljesen lényegtelenné vált. Megkínáltak cigivel azóta számtalanszor, nem érdekelt. Most is szeretem a füst illatát, ha más szívja. Nem érzem úgy, hogy csatlakoznom kellene hozzá, és nekem is rá kéne gyújtanom. Elképzelhetetlennek tartottam cigi nélkül a kávét, de ez csak addig tartott, amíg ki nem próbáltam. Az első furcsa volt, a második talán kicsit kevésbé, nem sokkal később már természetes volt, hogy a kávézás szimplán a kávéról szól. Nem számoltam össze mennyit költöttem cigire, de érezhető a különbség, több marad másra. Persze még nem vettem magamnak a cigin megtakarított pénzből kacsalábon forgó palotát, de legalább nem felesleges hülyeségre szórom, és ez minden alkalommal jól esik a lelkemnek, amikor csak eszembe jut. Nem voltam élsportoló sosem, ezért nem látszott a teljesítményemen, hogy dohányzom, nem számított. Miután végleg búcsút intettem a ciginek, észrevettem, hogy könnyebb az edzés nélküle. Nem voltam gyakrabban éhes, és nem ettem többet. Megfordult a fejemben, hogy nem örülnék annak, ha híznék, de végül alaptalannak bizonyult a félelmem, nem szoktam rá a cigi helyett a nassolásra.
A második héttől már úgy gondoltam, mindent összevetve jobb nem dohányozni, mint dohányozni. Sokan azt mondják, nagyon nehéz leszokni a cigiről. A saját tapasztalatom alapján mindenkit csak bátorítani tudok, hogy próbálja meg nélküle, ha már megfordult a fejében, hogy le szeretné tenni. Valóban nem egyszerű mutatvány, főként az elején, de több jó van már leszokás közben is a dologban, mint feltételeztem volna. Nagyszerű élmény volt, amikor nemet tudtam mondani, minden egyes alkalom egy pici győzelem, és az idő múlásával, egyre könnyebben ment. Hamar megszerettem, hogy nem kell figyelnem arra, hol lehet dohányozni, hol tilos, ez egy csepp privát szabadság. Amíg dohányoztam fel sem tűnt, hogy mennyi idő telik el azzal, hogy cigizem. Az első füstmentes napon döbbentem rá, hogy a cigarettával kapcsolatos mindenféle ügyintézés, vásárlás, cigarettatárcába pakolás, öngyújtó töltés, hamutartó tisztítás, és végül maga a dohányzás, mennyi időt vett igénybe.
Mire ezt leírtam rájöttem, hogy a dohányos emlékeimen való nosztalgiázás is csak egy buta szokás. Valójában már nem esne jól, ha rágyújtanék.
