ANTIKULTI

Nem szeretem ezt a szót. Idegesít, hogy nem hagy kiskaput, kerülőutat, hogy hatalmi szóval foszt meg a szabad döntés lehetőségétől. Ellentmondást nem tűrő, mint egy tűzparancs. Általános, és habár az élet nap, mint nap színes egyedi eseteket produkál, a törvény szigorával párosítva az egyébként gondolkodni tudó, akaró, képes embernek is kéretlenül leegyszerűsíti a dolgát. Mellőzi az indoklási kötelezettséget, ezért a véglegessége, arroganciája akkor is zavarna, ha ugyanabban a témában szimplán logikai úton ugyanarra a következtetésre jutnék. A végeredmény ugyanaz, valamit megteszek, hiszen kötelező és ésszerű is, mégis elveszi a kedvem a jogkövetéstől.

Büntető Törvénykönyven rendben van, határeset vagy akár vita tárgya, ha épp a jogalkotó akar megvédeni saját magamtól, engem a társadalomtól, vagy a társadalmat tőlem. Ami viszont számomra totálisan felfoghatatlan, hogy mit keres általános iskolai készségtárgyak közelében.  Az oktatáspolitikában egyszerű fogyasztóként, felhasználóként, szenvedő alanyként jártas polgárként sok mindent láttam, tapasztaltam, de ennek gyakorlati hasznát nem vagyok képes belátni.

Iskolás koromban a tornaórák, rajzórák, énekórák hősei voltak azok a gyerekek, akik minden tehetségtelenségük ellenére, készségek és képességek hiányában a tanár unszolására vagy buktatással való fenyegetésére sokadszorra megpróbáltak kötélre mászni, kockát rajzolni, vagy kiénekelni a magas C-t. Nekik konkrétan a rémálom kategóriába tartozott ezeken az órákon részt venni, felesleges stresszt, szorongást, megaláztatást okozott, közben pedig egészen más tárgykörben a legkisebb erőfeszítés nélkül, vagy rekordidő alatt nyújtottak elképesztő teljesítményt, de a további fejlődésükre az iskola keretein belül nem volt lehetőség.

Nagyon messze járok az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy a középszerű teljesítményt értékeli a rendszer? Nyilván nem a közoktatás dolga az élsportoló, vagy zseniképzés, ez nem is lehet felvállalt célja. Nem lenne ésszerűbb, eredményesebb, emberibb talán az alapfokú oktatás során megadni a lehetőséget arra, hogy a diákok minél több sportágat, művészeti ágat megismerhessenek, hogy aztán maguk döntsenek, később melyik irányban indulnak el? A pedagógusok a szülőkkel konzultálva javaslatot tehetnének, speciális képzésformákat ajánlhatnának, olyanokat, amelyek sem jellegük, sem idő és eszközigényük miatt nem illeszthetők be a tantervbe.

Ördögtől való ötlet lenne az iskolában tehetségkutató programokat szervezni, arra buzdítani a kisiskolásokat, hogy fejlesszék készségeiket, képességeiket? Bizonyára nehezebb felkelteni és fenntartani az érdeklődést valami iránt, mint egy jogszabályi rendelkezéssel kötelezővé tenni, de talán eredményesebb, sikeresebb az a fiatal sportoló vagy művészpalánta, aki érez magában elég motivációt, és nem állami közbenjárásra cselekszik.

Végül pedig: az ügy jó része pszichológia. Nálam, anno még a múlt században, utcagyerek koromban működött. Évfolyamtársaimmal gyakran lógtunk a suliból. Egészen a kapun való belépésig kétséges volt, hogy aznap részt veszünk –e az oktatásban. A készségtárgyakat tanító órák voltak azok, amelyekről személy szerint előszeretettel hiányoztam. Kirívó tehetségem nem lévén, amikor teljesítettem a kötelező minimumot- szereztem pár vállalható osztályzatot- úgy éreztem a további jelenlétemmel zavarnám az oktatás menetét. Iskolakerüléstől függetlenül felső tagozatban ritkán volt olyan nap, hogy tanítás után ne másztunk volna be az udvarra egy-két órát focizni. Nem, hogy nem volt kötelező, igazából csoda volt, hogy a gondnok megtűrt minket, hiszen tönkre vágtunk néhány ablakot. Nem kellett becsengetni, valahogy mégis mindenki visszatalált kezdésre a suliba, jól éreztük magunkat, mindenki ott volt, aki ott akart lenni, és senki, aki nem. Igaz, hivatásos sportoló nem vált egyikünkből sem, az pedig, hogy a jobb lábam aranyat ér, csak jóval később derült ki, amikor vezetni kezdtem.  

Nem olyan rég figyelmes lettem egy cikk nyomán kialakuló vitára, az egyik hírportálon. A vita kifejezés talán túlzásnak tűnik amennyiben az előremutató, problémamegoldó eszmecserét értjük alatta, inkább rögeszmecsereként lehetne definiálni az ott leírtakat. A kedélyeket felborzoló írás a hazai börtönviszonyokat ecsetelte, különös tekintettel arra a tényre, hogy manapság a rabok rutinszerűen emelnek panaszt rettenetes börtönbéli körülményeik miatt nemzetközi bírói fórumokon, amely panaszok gyorsított eljárásban való elbírálását követően a büntetés végrehajtási intézetek lakóit állami részről borsos kártérítési összegek illetik meg. A hír alatt egymást követték a hozzászólások, amelyek a „a sittesek megérdemlik a sorsukat” illetve „az állam pénzén/mi pénzünkön élnek ingyen a börtönökben” megjegyzéseket tartalmazták. Elmaradhatatlan ilyenkor a hozzászólók részéről a felelősség kérdésének rendezése. Pártállástól, politikai beállítottságtól függően az "őszödi Böszme" illetve a "felcsúti Ramszesz" tevékenységét és vagy mulasztását nevezik meg a problémák kialakulásának okaiként.

Ebben a kérdésben nagy valószínűséggel lehetetlen igazságot tenni, nyilván az okok is cizelláltabbak a feljebb vázoltnál, de egy biztos, probléma van, méghozzá komoly, amire fel kell hívni a figyelmet. Látogatóként jártam büntetés végrehajtási intézetben, jelenleg interjúkötetet készítek egy elítélttel, aki több mint két évtizedet töltött a rácsok mögött. A munka során napvilágra került néhány nyilvánvalóan önellentmondásos jelenség.  A mai büntetőpolitika egyik alapvető célja a nevelés, hogy szigorral, szélsőséges esetben kényszerintézkedésekkel a szabályok követésére ösztönözzék az elítélteket. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki személyiségében pozitív változást lehet elérni túlzsúfolt, rovaroktól hemzsegő cellákba zárva, szegényes, betegségeket okozó élelmezéssel sanyargatva. Ki lenne jobb ember attól, hogy nyugtatókon tengődve fizikai erőszaknak és megaláztatásnak kitéve, vagy ezek által rabtársain kényszerből, rutinból, passzióból uralkodva átvészel a börtönfalak közt pár évet? A börtönben ugyanis a létfenntartáshoz szükséges körülmények is éppen hogy csak adottak. A puszta létezés, még a semmittevés is stresszt okoz odabent. A szelídek megvadulnak, a vadakat még vadabbá teszik a benti állapotok. A börtönből szabadult emberek többsége képtelen visszailleszkedni a társadalomba, újra bűnelkövetővé válik, és ehhez nagymértékben hozzájárul az a megszokás, hogy bent erőszakkal szinte mindent el lehet érni. Ez egy öngerjesztő probléma, amit az elején kis energia befektetéssel orvosolni lehetne, elhanyagolva pedig kezelhetetlen mértékűre növekedve hullik vissza a fejünkre.

Joggal mondhatja bárki, hogy a bűnösök bűnhődjenek, ameddig börtönben vannak elkülönítve, legalább nem keserítik a jogtisztelő polgárok életét. Ne panaszkodjanak, hogy egymást sem tudják elviselni, nem nyaralni vannak ott! Ha a börtön nem lenne elrettentő hely, nem érné el büntetőpolitikai céljait. Az egészségügyre, oktatásra, gyermekélelmezésre is kevés pénz jut, a rabok ellátása nem elsődleges társadalomszervezési kérdés. Általában ezek az érvek hangzanak el a jelenlegi helyzetet megfelelőnek ítélők részéről, és be kell látni, van bennük igazság. Talán csak egy hibájuk van, megoldási javaslatot nem tartalmaznak arra hol, hogyan lehetne elhelyezni az elítélteket, úgy, hogy az az Európai Unió szabályaink megfelelően történjen.

Szakemberek külföldön már bevált módszerként ajánlják a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőinek büntetése esetén a jóval olcsóbb, alternatív megoldásokat. Az így megtakarított költségvetési forintokat a börtönbeli állapotok javítására lehetne fordítani. Itt persze nem arra gondolok, hogy többszörös visszaeső sorozatgyilkosok szaladgáljanak szabadon jeladóval a csuklójukon, de számos enyhébb bűncselekmény esetében nem lenne feltétlenül indokolt az intézeti elhelyezés.

A bűncselekmény elkövetése esetére törvényben megfogalmazott szankció a szabadság korlátozása, nem pedig az összes többi grátisz, ami manapság a börtönben még ezzel együtt jár.

• Szerettük egymást?
• Igen.
• Eléggé?
• Az életemet odaadtam volna. Tényleg. Te is?
• Harcoltam volna érted, csak nem adódott alkalom, hogy kipróbáljam. Érzésre megvolt.
• Értem. Elvben.
• Gyakorlatban is, ha jobban belegondolok. Sok mindent átvészeltünk együtt, bajtársak voltunk.
• Baj az volt bőven.
• Volt betegség, szomorúság, szegénység, még hatósági eljárás is, mindent megoldottunk.
• Jók vagyunk együtt. Ebben nincs vita.
• Abszolút.
• A szex nagyon fog hiányozni veled.
• Ne is mondd!
• És azon kívül még sok jó dolog, olyanok, amikre érdemes emlékezni.
• Sok mindenre szívesen gondolok majd vissza. Tulajdonképpen lehetnek még közös élményeink, ha barátok tudunk maradni.
• Barátok maradunk, de nem akarlak mással látni. Fájna.
• Idővel nem fog zavarni.
• Most még nem lenne jó.
• Biztos, hogy abba akarod hagyni?
• Nem.Te?
• Bizonytalan vagyok én is.
• Folytatjuk, vagy közös megegyezéssel lapátra tesszük egymást?
• Most kéne befejezni, ameddig méltósággal el tudunk válni.
• Most már az a rész jönne, hogy veszekednénk, bántanánk egymást. Ne kezdjük ezt el, itt kéne megállni.
• Nem akarlak bántani.
• Én sem.
• Mert szeretjük egymást?
• Mert szeretjük egymást.

A társaságból többen még egy kocsmában alapoznak, amikor az élvonal már célba ért az aznapra megálmodott szórakozóhelyen. Koktél a kézben, mosoly az arcon. Az utcán alig van forgalom, mindenki tempósan halad, hamar odaérek. A sofőr otromba módon bespurizva. Benne van a ritmus, visít az industiral techno, a tenyerével dobol a kormányon. A kocsiból nézem, ahogy egy harmincas junkie a falnak támaszkodva bóbiskol a járdán, két haverja nem sokkal arrébb mászik be egy bontásra ítélt házba, hogy az esti patront eltolják. Az út szélén, a telefonfülkében szex.

A hely rendben, a zene jó, a hangosításba sem tudok belekötni, az átlagéletkor húsz év. Jókedvűek, csinosak, fiatalok, néhányan olyan állapotban vannak, hogy a saját anyjuk sem ismerne rájuk. Jobb így, ha rájuk ismerne befalcolna. A retyóban osztják a dizájner bogyót, kapkodják befelé, mint a cukrot. Készül a selfie. A legjobb képek azonnal landolnak a közösségi média valamelyik bugyrában.

Sör, dumcsi a haverokkal. Jól érzem magam, de nem jön az "ereszd el a hajam" érzésvilág. Várok. Semmi kirobbanó jókedv. Megyek tovább.

Házibuli. A házigazda atom szar készen. Egyelőre csak részeg. Feláll az asztalra, verset fog mondani. Nem akarom hallani. "Megy a juhász a szamáron" biztosan ez jön, vagy valami hazafias, mindegy, jobb mintha énekelne vagy politizálna. Elbizonytalanodott. Megúsztuk. Saját költemény jön. Tévedtem, nem úsztuk meg. – Tél van, meg hó van, szívjunk be oszt jóvan! - Kemény, súlyos mondanivaló, tömör megfogalmazásban. Valaki szól neki, hogy itt a tavasz, arról is mondjon valamit. – Jön a tavasz, jön a nyár, minden jó csaj tangában flangál. Meghúznám az összeset, erről szólt e szösszenet. -  Ősszel mi lesz? – Hullik a fáról a levél, de nem várok addig, haladéktalanul felszívom itt ezt a hosszú kövér csíkot baszdmeeeeeg! – Ez nem is rímel, szarul csinálod! – Szólt be neki a társaságból az egyik kritikusa már hatókörön kívülről, mert mire kifejtette a véleményét az ember végigment a tiz centis utcán. Reggel vízszintesben fekszik majd a tepsiben. – Gondoltam. Másodszor is tévedtem. Megúszta egy masszívabb fejfájással. Hiába a sok éves gyakorlat.

- Tíz éve tervezgetem, hogy egyszer összegyűröm veled a lepedőt, mert nem nézel ki szarul amúgy.  – Kapom az ívet az egyik becsípett havertól. Beosztom. Amúgy. Semmi baj, egy ilyen tökéleteshez közeli ajánlattétel után még legalább tíz évet várunk, hátha akkor egymásra rángat minket az unalom, vagy a magány.  Ideje bulizni, a jobbak már matt talaj részegek, vagy szétcsapták magukat. Nem hoz lázba a cucc. Inkább a nyugi kell, kibontok még egy sört. Bámulok ki az ablakon az utcára. Egy fazon káromkodik, üvöltözik, a falhoz csapkodja az üres piásüveget, nem sokkal később két készenléti rendőr visszaédesgeti a valóságba. Mentőt hívnak hozzá.

Búcsúzkodás után úgy döntök, sétálok egyet, majd buszra szállok. A parkban fiatalok osztoznak egy mosolygós cigin. A hangulat jó, abban hiba nincs. Nem kéne. A fű nem az én világom. Az sem. A gyakorlatlan srác, aki egy fél téglával próbálja betörni egy kocsi szélvédőjét, nem maradéktalanul józan. Harmadikra sikerül. Talán hetvenkét órázik érte. Éjszakai BKV. Vörös hajú kiscsaj, cicanaciban irigylésre méltó alakkal akkora pupillákkal, amilyet legutóbb macskán láttam. Tippet nem merek leadni, mi sikerülhetett ennyire jól. Elégedettnek látszik. Villamosmegállóban kukára támaszkodva rókázik egy fiatal lány. Neki aznapra véget ért a party. Pocsékul néz ki, nem vagyok rá irigy. Hajléktalan figura legurítja a dekást, az első hajnali napsugár fényénél túrja a kukát a ház előtt. Tudja, mikor jár arra a kukásautó. Megelőzi.

Készítek egy kávét. Nincs értelme aludni, nemsokára indulnom kell. Nem vagyok álmos. Ébredeznek a szomszédok, a felettem lakó bekapcsolja az ős öreg mosógépet, ami egyszer biztosan átszakítja majd a födémet, amikor a padlóhoz veri magát, az alsó lakásban kakaón csapatják a zenét. Bekapcsolom én is, hogy elnyomjam a többi zajt, felteszem a fejhallgatót. Így pont jó. Csak visszafogottan esik jól a lazítás, semmi vadulás, már nem visz el a lendület a többiekkel, mint rég. Mások buliznak helyettem is. Röhögök magamon. Igen, öregszem. 

Kedves örök áhítattal, mély alázattal, soha alább nem hagyó lángoló lelkesedéssel szeretve tisztelt jogalkotónk! Visszafojthatatlan kitörő örömmel fogadtuk a hírt, hogy jogi szabályozás tárgyává vált a só étkezési célú felhasználása kis hazánkban. Mielőtt hosszú várakozásunk, hogy e széles társadalmi igényt kielégítő állami beavatkozás megszülessen már-már reményvesztettségbe torkollt volna, végre meghallgatásra talált hangunk, papírformát öltött a rendelkezés, hogy ezt a végtelen űrt szívünkben kitöltse. Meg kell, hogy említsem, ennél alkalmasabb időpont nem kínálkozhatott volna a passzus bevezetésére, hiszen só fronton kezdtek elharapózni a kihágások. A só mind gyakrabban, és súlyosabb esetekben kontrollálatlan viselkedésbe hajló duhajkodás, kicsapongás segédeszközévé vált. Egyre nagyobb számban köztudottan káros, zsíros, és egészségtelen ételek ízesítésére használták tömeges mennyiségben, éves szinten kilós tételben mérgezve vele szervezetüket. Egyesek- ez persze lehet, hogy csak városi legenda - még pálinkát is főztek belőle! A vén kecske is megnyalta olykor, tehát lássuk be végre: ez az állapot már tarthatatlan volt. Bölcs előrelátás, atyai gondoskodás, mértéktelen pártfogó szeretet kísérte a rendelkezés hatályba iktatását, mely mértékletességre kötelezi fiatal honpolgárainkat, nem engedve számukra az eltévelyedést só ügyben. A sótartók iskolai étkező asztalokról való száműzésével végre lehetetlenné vált, hogy hazánk befolyásolható, szüleiktől káros, túlzó, hedonista allűröket elsajátító, egészségtelen szokásaikat levetkőzni képtelen, rakoncátlan fiataljai eldöntsék, sótlan – e a menzán nekik felszolgált étel, vagy sem. Ez az a terület, melynek szabályozása elengedhetetlenül szükséges és megkerülhetetlenül fontos, ha az utánunk következő generáció iránti felelősségvállalás a kitűzött célunk. Nem hagyhatjuk, hogy utódaink vad, kicsapongó hajlamtól vezéreltetve rossz döntéseket hozzanak, károsan befolyásolják sejtjeik membránpotenciálját, ezzel kitéve szervezetüket mindenféle ozmotikus hatásnak, hidrolízisnek, zavart okozva a diffuzibilis ionkoncentrációban, depolarizációval stimulálva receptoraikat, katalizálva egyéb nehezen kimondható és leírható nevű folyamatot. Mi, – Cilike, a második énem és én – teljes egyetértésben bátorítjuk a jogalkotót, hogy ne csak nehezítse, testsúlykilogrammra vetítve határozza meg a személyenként fogyasztható maximális mennyiséget, azt ezt túllépőkre keményen, ellentmondást nem tűrve, a jog szigorával sújtson le, zéró toleranciával, kíméletlen kegyetlenséggel szankcionálja a túlzott só fogyasztást!

Este bizonytalanul indulok útnak, mintha feltérképezetlen barlangban bolyonganék. Göröngyös a talaj a lábam alatt, nehéz terep. Lámpát gyújtok. A parányi fényforrás ad annyi erőt és biztonságot, hogy haladjak. Minden ismeretlen és új, egy érzés mégis azt súgja érdemes felfedeznem ezt a világot. Tele vagyok életkedvvel, kalandvággyal, ötletekkel, tervekkel merre és hogyan tovább.Elhatározom, hogy időt, energiát nem kímélve fáradtan, kimerülten is folytatom utam. Egyedül vagyok. Ide, a képzelet világába senki nem tarthat velem. Fekete árny suhan el mellettem. Félelmetes arcot ölt, gonoszul megijeszt, kétségek közt magamra hagy, elgondolkodtat, aztán hirtelen vicces alakot formálva megnevettet, magával hív,csalogat. Követem, amíg csak látom. Szűk járatokon mászom keresztül, szakadékok szélén, sziklafal mellett egyensúlyozom, sokszor lenyűgöző látvány tárul elém míg végül rátalálok a kijáratra. Néha eltévesztem a helyes utat. Nem bánom, hisz ez egy tét nélküli játék, egy csodás utazás. Értelme és célja maga az élmény, melyet nyújt. Nem terhelnek kötelezettségek, a végén nem vár jutalom, nem lesz kevesebb, ha megosztom másokkal, nem veszít értékéből, ha valaki értéktelennek találja. Az egész mesevilág egy pillanat alatt szertefoszlik a hajnali napfényben és egy újabb nap erejéig eltűnik a szemem elől. 

Egészségesen élsz, nincsenek káros szenvedélyeid, nem iszol alkoholt, nem dohányzol, a hét végi bulin sem pattintasz be egy akkora csíkot, mint az M7 autópálya hosszában? A Gina sem játszik koktél helyett, a fű is csak passzívan. Beleszagolsz a levegőbe, ha a többiek szívják és még mosolygós sütiben sem vállalod, mert a tészta is tele van szénhidráttal? Úgy érzed, hogy kivívtál egy csöpp privát harmóniát, törődsz magaddal, sportolsz, vitaminokat szedsz és figyelsz arra, hogy amikor csak teheted, ne szemét kaját egyél? Azt hiszed, mindent jól csinálsz? Akkor hamarosan meglepetés fog érni, amikor orthorexiásnak bélyegeznek. A támadás nem a ragadozó körömpörkölt/csülök/pacalhívő „a pofám arra való, hogy bezabáljak” véleményvezérektől jön, nem is a gyakran és szívesen lustálkodó távirányító emelő izomra gyúrós népektől, nem a hét végén hetvenkét órát egyfolytában pörgő partiarcoktól, hanem egyenesen a tudomány világából érkezik. „Túlzott természetességért való rajongási kór” – határozza meg a definíció. „ Lényege, hogy a mániás kizárólag egészséges tápanyagokat vesz magához … az újfajta betegség nem életveszélyes „ – még az a jó, érdekes lenne, ha ebbe bele lehetne halni. Steven Bratman írta le először a jelenséget Egészséges ételfüggők című könyvében, az idézetek is tőle származnak.
Bármi, még a legártatlanabb dolog is lehet káros, ha az ember túlzásba viszi. Amíg a kis mértékű orthorexia csak táptalaj a hipochondria számára, az alábbi kérdések közül kettőnél többre adott igen válasz már kijelöli a veszélyzónát, masszív orthorexia kialakulását jelzi.

• Több mint három órát tölt naponta egészséges ételekről való ábrándozással? – Néha egészen hosszasan el tudok ábrándozni arról, milyen csodás lenne egy olyan világban élni, ahol a répa nem tápoldatban lubickol, hanem földben nő meg, a fokhagymát természetes penész ölő szerként nem támadja meg a penészgomba, a gyümölcsöket nem permetezik tartósító szerekkel a hosszabb tárolási idő reményében, amitől kívülről szépek maradnak, belülről megrohadnak, a növényevő állatokat nem etetik hallisztes táppal, és tömik antibiotikummal, amitől a húsuk büdös lesz és ehetetlen, és sorolhatnám sokáig. Nem bánnám, ha az élelmiszeripar kevesebb vegyszert és adalékanyagot használna, és a saját extraprofitján kívül más szempontokat is szem előtt tartana.
• Mindig megtervezi előre a másnapi menüt? – Törekszem rá. Akkor lehet a leggazdaságosabban vásárolni, és főzni, ha az ember tervez, számol, kalkulál.
• Fontosabb az evésben az, hogy helyesen cselekedjen, mint az, hogy élvezze? – Sajnos igen. Ha mindig azt ennék, amit szeretnék, és a mennyiségnek sem szabnék határt, akkor záros határidőn belül talicskával kellene utánam hozni a valagam és külön személyzetet kellene tartanom arra, hogy betapossák mögöttem az ajtón. Lehet, hogy mindenki másban megvan az a természetes ösztön, hogy érzi, milyen táplálékból mennyire van szüksége, belőlem ez már kiveszett, így marad számomra a józan mértékletesség.
• Csökkent az életminőség azzal egy időben, hogy az ételek minősége megnőtt? – Hogyne, a biokajáért horror összegeket kérnek. Minél inkább igyekszem egészséges ételeket vásárolni, annál inkább csak erre marad pénzem, és még így sem biztos, hogy amit a pénzemért kapok, az az, amit venni szerettem volna. A világért sem általánosítanék, de létezik bioterméket áruló kereskedő, aki hajnalban a nagybanin fillérekért összesöpri a kukacos szemetet, utána kilenckor kislattyog vele a biopiacra és aranyárban értékesíti azzal a marketinggel, hogy a kukac sem szereti a permetezett gyümölcsöt. Szerencsére az ilyen gyors haszonszerzés reményében ügyeskedőt a vevők és a többi kereskedő is hamar kiismeri.
• Sokkal szigorúbb lett önmagához? – Igen, és mivel nem leszek fiatalabb, ezért jobb, ha ehhez hozzászokom, mert az élet egyre több területén szükség lesz rá.
• Az egészséges étkezés megnöveli az önbecsülését? – Ha sikerül normális alapanyagokból előállított finom ételt készíteni és enni, igen. Főként, ha mások is úgy gondolják, hogy ehető. Rendszeresen főzök, és még életben vannak a családtagjaim, barátaim. Szívesen jönnek, nem lasszóval kell összefogdosnom és erőszakkal csomagtartóban a vacsora helyszínére szállítanom őket.
• Elhagyott egykor kedvelt ételeket csak azért, hogy egészségesen ehessen? – Nem favorizálom a gyors kaját, amit régen még meg tudtam enni, sőt laza tíz éve még szerettem is. A gyors kaja változott ennyit, vagy öregszem és egyre kényesebb, válogatósabb leszek azt nem tudom. A túl zsíros és cukros ételeket kerülöm, már nem esnek jól, talán azért mert elszoktam tőlük.
• Az étrendje megnehezíti, hogy otthonán kívül bárhol máshol egyen? – Talán ez a legnehezebb kérdés. Vannak olyan éttermek, ahol egyszerűen nem lenne bátorságom benézni a konyhába. Jobb, ha nem látom, mi folyik ott. Ha nem tudom, nem fáj és ez így jó. Jellemzően nem a kifőzdék konyhái vannak tele lejárt szavatosságú étellel, fonnyadt zöldségekkel, „bele minden vackot” menüvel. Egy másik érdekes terület a péksütemények világa. Statisztikailag kizárt, hogy létezik az országban annyi sértődött, bosszúálló, lapátra tett dühös valaha multinál pékségben dolgozó alkalmazott, amennyi beszámoló kering az interneten az ehetetlen romlott alapanyagokból készült pékáruról. Mind nem lehet kacsa. A nagy áruházak pékségeiben készült pék sütik nem adnak okot túl sok bizalomra, ezért inkább én készítem el az ilyesmit. Így tudom, mi van benne, és a saját ízlésem szerint ízesíthetem. A válasz itt is igen.
• Van bűntudata, amikor eltér a diétától? – Ha huzamosabb ideig eltérek attól az étrendtől, amit kialakítottam, nem érzem jól magam. Tehát még egy igen választ gyűjtöttem be.
• Ha az előírt ételeket eszi, kontrollhelyzetben érzi magát? – Mivel én állítom össze az étrendet annak tápanyag összetételét illetően nincs kivel vitatkoznom, a kontrollhelyzet adott. Nem követek egy-egy irányzatot, igyekszem minél változatosabb, tápláló, finom és egészséges ételeket készíteni, enni. Kerülöm a feldolgozott élelmiszereket, az adalékanyagokat, a mesterséges összetevőket.

A fenti kérdésre adott igen válaszok számából adódóan egyértelműen kiderült: Orthorexiás vagyok. Ha már így alakult, örömmel vállalom, sőt az élére állok egyszemélyes mozgalmamnak, büszkén hirdetem: Ez így pont megfelel nekem. Nem az az oka hogy unatkozom. Amíg az élelmiszergyártók és forgalmazók nem teszik meg nekem azt a szívességet, hogy helyettem kiválogatják az egészséges élelmiszereket, addig ez így marad. Mi különbözteti meg a tudatos vásárlót az orthorexiástól? A mániás megszállottság a téma iránt? A kényszeresség? Hol húzódik a határ az akkurátus érdeklődés, a téma iránti elkötelezettség és a beteges, kórosan túlzó hozzáállás közt?

Legújabb szokásom, hogy miután megnéztem egy filmet, elolvasom az arról írt kritikákat az interneten. Azt a hibát nem követem el, hogy előtte teszem ezt, mert akkor az élettől is elmenne a kedvem, nemhogy a választott filmtől.

Bátran vállalom, ha így van, nem kizárt, hogy én vagyok az az átlag igénytelen oktondi proletársuttyó, akit bármilyen amerikai kultúr szeméttel, tömegfilmmel, tudatmódosító médiával meg lehet etetni. Nem értem, hogy miért kapott néhány film, amit a közelmúltban megnéztem, és jónak ítéltem aljas ronda negatív kritikát. Velem van a baj? A hazai kritikusok el akarják rettenteni a nézőket a mozitól? Tényleg nem elég jók ezek a filmek? Jogosak az alábbi kritikák?

A million ways to die in the west, avagy hogyan rohanj a veszTEDbe. Ordas nagy fikát kapott a film, talán egy-egy kritika lelhető fel, amely inkább a film pozitívumait ecseteli, mint a negatívumokat. Nem humoros, nem szól semmiről, végeláthatatlan gag parádé. - állítja az egyik cikk írója. Nem vállal többet a filmalkotó, mint hogy bemutassa a vadnyugati határvidéki életet, humorosan, könnyed stílusban, kritikai éllel. A kedvenc monológom a filmből: „Miért érdemes élni az amerikai határvidéken 1882-ben? Szörnyű helyen és időben élünk. Az amerikai vadnyugat egy mocskos, nyomasztó borzasztó, szaros hely. Nézzetek körül. Itt minden, ami nem te vagy, az meg akar ölni. Banditák, bepipult piások, kigúnyolt kurvák, éhes állatok, kórságok, súlyos és enyhe sérülések, indiánok, az időjárás, abba belehalhatsz, ha kimész a klotyóra, ahányszor kimegyek az árnyékszékre a bőrömet viszem vásárra. A fűben csörgőkígyók vannak, és ha túl is élem, mi ölhet meg? A kolera. A fekete szar. A határ menti hónap nyavalyája klub legújabb ajánlata. És ha még ezt is túléled, tudod ki fog kinyírni? A kibaszott doktor.” Obszcén. – szól a figyelmeztetés a kritikákban. Ez nem érv valami mellett, vagy ellen. Az, persze, de mit várunk Seth Mac Farlanetől? A főszereplő karaktere hangsúlyos, a többi szereplőé nem kidolgozott, állítja a kritikus. Louise, Anna, Ruth három elképesztő csaj a maga nemében. Mindhárom erős karakter, és valóban egy-egy jellemző tulajdonságuk, viselkedésmintájuk bemutatására van kihegyezve a történet, de ez nem árt a sztorinak, hanem használ. A privát kedvencem Ruth, a szerelmes prosti, aki hivatásánál fogva bárkivel lefekszik, párjával azonban kivárja az esküvőt. Sarah Silverman újra nagyot alakított, úgy formálta meg a naiv karaktert, hogy az minden ellentmondásával együtt szerethető és megmosolyogtató. Ki ne hagyjam a felsorolásból a büszke bajusz királyt, Foyt, vagy a főhős gyámoltalan barátját, Edwardot. Nem osztom tehát azokat a véleményeket, amelyek szerint a sztori lapos, és Albertre, a bárgyú birkás gazda srácra van kihegyezve. Véleményem szerint a kategóriájában eddig 2014 –ben a legnagyobb film.

Sin City 2. Már az elsőt is imádtam. A második rész, az első méltó folytatása. Nem hozott újat, a Sin City ilyen, így szeretjük, nem is lett volna szükség újdonságokra. A történet remek, mint eddig, képvilág szintén, a karaktereket, a Sin City kedvelők már visszavárták a mozivászonra. Én speciel Marvot leginkább. Sok kritikát kapott az első rész a brutális agresszió miatt, amit bemutatott, a második rész ebből a szempontból egy csöppet visszafogottabb, kevesebb a látványos szaftos szeletelés, de a stílus megmaradt, a hangulat átjött. Sok kritika érte Eva Green miatt, többen azt sérelmezik, hogy csöcsparádé a film, többet látjuk ruha nélkül, mint felöltözve. Ez ízlés dolga. Valóban hangsúlyos a szerep, de nem öncélú pucéran pucsításról van szó, a karakterhez tartozik és illik. Szóval hamisítatlan Sin City élmény várja a moziban az érdeklődőket, nem új, nem más, a néző azt kapja, amit az első rész után várt, egy méltó folytatást. Sokat kellett várni rá, de megérte.

A beavatott. Ennél a filmnél éreztem a legnagyobb különbséget a kritikusok és az én véleményem közt. Egy érdekes felvetés, egy jövőben megvalósuló társadalmi rendről, egy ötlet, csöpp akció, egy love sztori. Ennyi. Nézhető, szerethető, érdekes koncepciót tartalmazó film, két óra kikapcsolódás. Kritikusai számon kérik rajta, hogy miért olyan a társadalmi rend amilyen, hogy miért kategorizálják az embereket csoportokba, miért kidolgozatlan a rendszer felépítése a filmben? Egyik bírálója az író fiatal életkorát okolja a film hiányosságaiért, és a nem feltétlenül felhőtlen és konfliktusmentes gimnáziumi élményeire adott reakcióként értékeli a filmben bemutatott szituációkat. A fantázia világában mindent szabad, mint ahogy a humor világában is. Ez nem dokumentumfilm, a társadalmi rendszer lehet kasztrendszer szerű, vagy akármilyen, lényeg, hogy a cselekménnyel összhangban legyen, logikailag összeálljon a történet. Az pedig megvan, néhol kisebb csúsztatásokkal, amelyek megbocsáthatók, sci-fibe belefér. Összességében egy jó film, érdemes volt megnézni.  

Összegyűjtöttem azokat a leggyakoribb érveket és ellenérveket, amik kommentként megjelentek a marihuána legalizálását propagáló cikkek alatt.  Párba állítottam őket, így látványosabb a végeredmény, melyik tábor toleránsabb, támaszkodik inkább a kutatási eredményekre, bízik jobban a jogi szabályozás eszközeiben, illetve a fogyasztó helyes értékítéletében mérték és gyakoriság tekintetében. 

1.Aki gyerekek kezébe drogot ad, büntetést érdemel. Ebben mindkét oldal egyetért. A továbbiakban a felnőtt, Magyar állampolgárokról lesz szó, akik szeretnének legális fogyasztóként elszívni néha egy-egy füves cigit.

2.Sokan azt az álláspontot képviselik, hogy a tiltás nem egyéni, hanem társadalmi kérdés. Igenis jó a társadalomnak, ha jogszabály tiltja azt, hogy a polgárok maguk döntsenek arról, rágyújtanak – e egy jointra, hiszen nem képesek felmérni a hosszú távú, vagy egész társadalmat érintő hatásait. Az ellenzőknek ilyenkor mindig felhívják a figyelmét, emlékezzenek vissza a szesztilalomra, és annak következményeire a bűnözés tekintetében. A mindenkit megnyugtató jogi szabályozás valahol a két szélsőséges álláspont között lehet, ahol a jó megoldások általában találhatóak.

3.Kedvelt álláspont, miszerint a szigorú szankcióknak igenis van értelme, minden narkós rohadjon a sitten, addig sem szívnak. Lehet, hogy hatásos lenne, viszont sokba kerül, a bűnügyi költségek behajtása a börtönben ücsörgő fogyasztókon lehetetlen. Ha jövedéki termék lenne a fű, szakmát váltanának a drogdílerek. A legális termék olcsóbb lenne, így sokan választanák inkább azt, mint a drágább, illegális szereket. A mellette érvelők szerint jó megoldás lehetne, hogy a marihuána legalizálása mellett, a többi drog terjesztését, fogyasztását is szigorúan büntetnék.

4.A drogfogyasztók száma egyre nő, ezt a folyamatot szigorú szabályokkal meg kell állítani – vallják sokan. A szabály most is szigorú, és mégis nő a drogfogyasztók száma, ergo a szigorú szabályok nem sokat érnek. A jogalkotó egyetlen kiskaput hagy a drogfogyasztók számára, és ezek a dizájner drogok. E szerek összetevőinek arányáról, használatuk következményeiről még azoknak sincs biztos tudomásuk, akik összekotyvasztották. A hatóságok mire listára raknak egy újabb tiltott szert, három másikat dobnak piacra. Ezeknek a drogoknak csak a rövidtávú hatása ismert, és az sem túl megnyugtató. A marihuána hatásait évtizedek óta vizsgálják, fogyasztásának kultúrája évezredes, érv mellette, hogy legalább már ismerjük.

5.A cél az, hogy minél kevesebben nyúljanak drogokhoz, a legalizálás a megelőzésben nem segít - hangoztatja az ellentábor. Ezzel a kijelentéssel nem lehet vitatkozni, de az értékesítésből származó bevételeket lehetne prevenciós célokra fordítani, illetve azok kezelésére, akik bármiféle drog problémával küzdenek.

6.Ellenzői szerint a marihuána kapudrog. A kapudrog elméletet már sok kutatás, felmérés adatai cáfolták meg. Ezeket a legalizálás hívei kívülről fújják.

7.Agy érelmeszesedést, mindenféle rákot, egyéb betegségeket okoz. Lehet, habár nem bizonyított, bizonyítékok az ellenkezőjére vannak inkább, a kutatások nem abba az irányba haladnak, hogy milyen betegségek kialakulásához járul hozzá, hanem a marihuána hatóanyagainak a gyógyításban betöltött szerepét firtatják.

8.A fogyasztók nem tudnak mértéket tartani. Ez a pont az egész ügy kulcsa. Amennyiben alkalomszerűen szívja valaki a marihuánát, akkor nem egészségtelenebb, mint bármi más, legális szer, amit mértékkel használ.

9.Az alkohol problémával sem tud megbirkózni a lakosság, minek legalizálni még egy drogot. – mondják az ellenzők. Igen, sokan egyéb más problémáik tüneteinek enyhítésére használják az alkoholt, előfordulnak olyanok, akik már egészen korán reggel durva túlzásokba esnek alkohol fogyasztás terén. Azért én ettől még meginnék legálisan néha egy sört – érvel az ellentábor. - Az emberi lelemény határtalan. Ha tiltanák az alkoholt, akkor jönne a kísérletezés, hogy milyen legális alapanyagból lehet olyan szert előállítani, amitől megszédül a fogyasztó. Ha az igény jelen van arra, hogy valamilyen nyugtató, tudat módosító hatású szert szedjen, igyon, szívjon valaki, akkor megtalálja a módját. Amikor valaki túlzott mértékben és gyakorisággal él a használatukkal, nagyon sokszor olyan ok húzódik a háttérben, ami már önmagában súlyos, esetleg kezelést igényel. Ilyen esetben már nem tiltásra van szükség, hanem segítségre.

10.A fogyasztó nem csak saját magának, a környezetének árt. Tönkreteszi a társas kapcsolatait, rossz példát mutat. Igaz lehet - ismerik el a legalizálás hívei - ha valaki eltúlozza a szer használatát. Akkor viszont már elrettentő példaként hat a környezetére, és biztosan senki nem fogja úgy érezni, követnie kell ezt a magatartást.

11.Az ellenzők szívesen hangoztatják, hogy részükről felelősségtudatos magatartás az, ha embertársaikat szeretnék megóvni a rossztól. Megvédik a fogyasztót a marihuánától, és egyben attól, hogy a saját életére nézve döntéseket hozzon úgy, hogy sittre küldenék?

12.Nem akarok betépett embereket látni az utcán. – nyilatkoztatják ki gyakran az ellenzők. Erre nincs más megoldás, csak az, hogy az utcán tartózkodás idejét le kell redukálni a minimálisra, így ennek kisebb az esélye. A drogfogyasztók száma egyre nő. A tiltás ellenére is sokan élnek drogokkal, a szabályok szigorításával számuk nem lesz kevesebb.

13.Ha egyszer átlépjük ezt a határt, legálissá tesszük a marihuánát, akkor csúnya világ jön, elkezdődik egy megállíthatatlan folyamat. Már elkezdődött, évezredekkel ezelőtt.

14.A drogfüggőség betegség, és kezelni kell. Ahhoz, hogy valaki függő legyen, rendszeresen nagy mennyiséget kell elszívni, hosszú ideig, és még akkor sem biztos, hogy úgy lesz. A tiltás és a kriminalizálás azokat is érinti, akik alkalomszerűen élnének a lehetőséggel, és tisztában vannak a kulturált fogyasztás kereteivel.

15. Erőszakos eszközökkel vissza lehet szorítani a drogfogyasztást, példaként szolgálhat az Oroszországban bizonyítottan hatásos módszer. Fa testápolóval a füvesek ellen? Verébre ágyúval. A mellette érvelők a jogban bíznak inkább, szigorúan szabályozott, kontrollált keretek közt, felnőttek számára, jövedéki termékként, tennék megvásárolhatóvá.