Nem olyan rég figyelmes lettem egy cikk nyomán kialakuló vitára, az egyik hírportálon. A vita kifejezés talán túlzásnak tűnik amennyiben az előremutató, problémamegoldó eszmecserét értjük alatta, inkább rögeszmecsereként lehetne definiálni az ott leírtakat. A kedélyeket felborzoló írás a hazai börtönviszonyokat ecsetelte, különös tekintettel arra a tényre, hogy manapság a rabok rutinszerűen emelnek panaszt rettenetes börtönbéli körülményeik miatt nemzetközi bírói fórumokon, amely panaszok gyorsított eljárásban való elbírálását követően a büntetés végrehajtási intézetek lakóit állami részről borsos kártérítési összegek illetik meg. A hír alatt egymást követték a hozzászólások, amelyek a „a sittesek megérdemlik a sorsukat” illetve „az állam pénzén/mi pénzünkön élnek ingyen a börtönökben” megjegyzéseket tartalmazták. Elmaradhatatlan ilyenkor a hozzászólók részéről a felelősség kérdésének rendezése. Pártállástól, politikai beállítottságtól függően az "őszödi Böszme" illetve a "felcsúti Ramszesz" tevékenységét és vagy mulasztását nevezik meg a problémák kialakulásának okaiként.
Ebben a kérdésben nagy valószínűséggel lehetetlen igazságot tenni, nyilván az okok is cizelláltabbak a feljebb vázoltnál, de egy biztos, probléma van, méghozzá komoly, amire fel kell hívni a figyelmet. Látogatóként jártam büntetés végrehajtási intézetben, jelenleg interjúkötetet készítek egy elítélttel, aki több mint két évtizedet töltött a rácsok mögött. A munka során napvilágra került néhány nyilvánvalóan önellentmondásos jelenség. A mai büntetőpolitika egyik alapvető célja a nevelés, hogy szigorral, szélsőséges esetben kényszerintézkedésekkel a szabályok követésére ösztönözzék az elítélteket. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki személyiségében pozitív változást lehet elérni túlzsúfolt, rovaroktól hemzsegő cellákba zárva, szegényes, betegségeket okozó élelmezéssel sanyargatva. Ki lenne jobb ember attól, hogy nyugtatókon tengődve fizikai erőszaknak és megaláztatásnak kitéve, vagy ezek által rabtársain kényszerből, rutinból, passzióból uralkodva átvészel a börtönfalak közt pár évet? A börtönben ugyanis a létfenntartáshoz szükséges körülmények is éppen hogy csak adottak. A puszta létezés, még a semmittevés is stresszt okoz odabent. A szelídek megvadulnak, a vadakat még vadabbá teszik a benti állapotok. A börtönből szabadult emberek többsége képtelen visszailleszkedni a társadalomba, újra bűnelkövetővé válik, és ehhez nagymértékben hozzájárul az a megszokás, hogy bent erőszakkal szinte mindent el lehet érni. Ez egy öngerjesztő probléma, amit az elején kis energia befektetéssel orvosolni lehetne, elhanyagolva pedig kezelhetetlen mértékűre növekedve hullik vissza a fejünkre.
Joggal mondhatja bárki, hogy a bűnösök bűnhődjenek, ameddig börtönben vannak elkülönítve, legalább nem keserítik a jogtisztelő polgárok életét. Ne panaszkodjanak, hogy egymást sem tudják elviselni, nem nyaralni vannak ott! Ha a börtön nem lenne elrettentő hely, nem érné el büntetőpolitikai céljait. Az egészségügyre, oktatásra, gyermekélelmezésre is kevés pénz jut, a rabok ellátása nem elsődleges társadalomszervezési kérdés. Általában ezek az érvek hangzanak el a jelenlegi helyzetet megfelelőnek ítélők részéről, és be kell látni, van bennük igazság. Talán csak egy hibájuk van, megoldási javaslatot nem tartalmaznak arra hol, hogyan lehetne elhelyezni az elítélteket, úgy, hogy az az Európai Unió szabályaink megfelelően történjen.
Szakemberek külföldön már bevált módszerként ajánlják a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőinek büntetése esetén a jóval olcsóbb, alternatív megoldásokat. Az így megtakarított költségvetési forintokat a börtönbeli állapotok javítására lehetne fordítani. Itt persze nem arra gondolok, hogy többszörös visszaeső sorozatgyilkosok szaladgáljanak szabadon jeladóval a csuklójukon, de számos enyhébb bűncselekmény esetében nem lenne feltétlenül indokolt az intézeti elhelyezés.
A bűncselekmény elkövetése esetére törvényben megfogalmazott szankció a szabadság korlátozása, nem pedig az összes többi grátisz, ami manapság a börtönben még ezzel együtt jár.
