A jobb sorsra érdemes szálloda az egyik legszebb budai kerületben található, ott éktelenkedik bezárva, vagy húsz éve. Bontásra vár, talán, egyszer valamikor valaki hozzá is kezd majd, viszont addig sem áll kihasználatlanul.
Egy héten egyszer rápillantok, amikor elfutok mellette felfelé és lefelé. Hosszú évek óta így megy ez, sajnálom, ahogy látom a valaha méltán híres épület pusztulását. A hetvenes évekbeli pompájában a fa burkolata miatt nem tűnhetett táj idegennek a csúsztatott zsalus beton építmény, mára a hegy szégyenfoltja lett.
A közelmúltban több alkalommal is arra lettem figyelmes, hogy ki-be járkálnak az ajtón. Némi remény volt bennem, talán felmérik az állapotát, esetleg felújítják, vagy épül helyette valami más. Kíváncsian vártam a fejleményeket, eredmény persze semmi. Egyszer futás közben az erdőben megszólított egy hajléktalan férfi. Pénzt kért. Amíg keresgéltem, mosolyogva mesélte, hogy ő a szállodában lakik. Érdeklődéssel faggattam, és hamar kiderült, hogy egyelőre csak a kertben aludhat, sátorban, mert még új a környéken. A szállodai szobát ki kell érdemelni. A ház úrnője, nem enged be csak úgy első blikkre bárkit. Arról, hogy ki is ő pontosan, és milyen jogcímen osztogatja az évek óta használaton kívüli szállodai szobák kulcsait hajléktalan embereknek nem kaptam felvilágosítást. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a kulcsokért cserébe vinni kell neki ezt-azt. Kemény nő lehet - gondoltam - ha ilyen komolyan veszik az ott lakók az általa megkövetelt házirendet. Hamar fény derült arra is, mi indokolja a szigort: A hölgy nem szereti a „balhét” és mivel többször is előfordult, hogy a szállodavendégek bűncselekményeket követtek el a környéken, indokolt az elővigyázatosság. Bűnözők tehát kitiltva, ezzel együtt a rendőrség jelenléte sem kívánatos a szállodában.
Megkértem, hogy vigyen be magával, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igazat mond. Félt, sokat kockáztatott azzal, ha odavisz valakit, akiről rögtön látszik, nem közülük való, ezért csak megmutatta, a kertben táborozók honnan járnak be. Megkerültük a szállodát. A drótkerítés mögül be lehetett látni az udvarra. Egy kis sátortábor volt felállítva, a sátrak különböző színű és méretű farost lemez darabokból, lécekből és műanyag takarófóliából voltak összetákolva. Ruhák szerteszét, rengeteg zacskóban mindenféle lom és szemét. Szemben, a másik oldalon, a szálloda területén kívül másik tábor. Ők voltak a kevésbé szerencsések, az erdőben aludtak. Nem gondoltam, hogy egy komplett háztartást be lehet rendezni az erdő szélén, de ott többen megtették ezt. Ruhaszárító kötelek kifeszítve, ment a sütés-főzés, a kutyus békésen aludt az árnyékban.Egy kis mikroközösségre való kilátástalan sorsú ember, akik hónapokig arra várnak, hogy egy éjszakát alhassanak egy lepusztult bezárt szálloda egyik ötven éves ágyában.
Megkérdeztem a kísérőmet, miért nem mennek be a hajléktalan szállóra, hiszen van elég hely, nem kéne ilyen körülmények között élniük, ott van vezetékes víz, és rendes ágy. A válasz borzasztó egyszerű volt. A szállón szabályok vannak, amiket egyáltalán nem akarnak betartani. Inkább kivárják a sorukat az erdőben, de a párjukkal élnek, és ha inni szeretnének, megteszik, ittasan pedig sehol nem fogadnák be őket.
