Nem szeretem ezt a szót. Idegesít, hogy nem hagy kiskaput, kerülőutat, hogy hatalmi szóval foszt meg a szabad döntés lehetőségétől. Ellentmondást nem tűrő, mint egy tűzparancs. Általános, és habár az élet nap, mint nap színes egyedi eseteket produkál, a törvény szigorával párosítva az egyébként gondolkodni tudó, akaró, képes embernek is kéretlenül leegyszerűsíti a dolgát. Mellőzi az indoklási kötelezettséget, ezért a véglegessége, arroganciája akkor is zavarna, ha ugyanabban a témában szimplán logikai úton ugyanarra a következtetésre jutnék. A végeredmény ugyanaz, valamit megteszek, hiszen kötelező és ésszerű is, mégis elveszi a kedvem a jogkövetéstől.
Büntető Törvénykönyven rendben van, határeset vagy akár vita tárgya, ha épp a jogalkotó akar megvédeni saját magamtól, engem a társadalomtól, vagy a társadalmat tőlem. Ami viszont számomra totálisan felfoghatatlan, hogy mit keres általános iskolai készségtárgyak közelében. Az oktatáspolitikában egyszerű fogyasztóként, felhasználóként, szenvedő alanyként jártas polgárként sok mindent láttam, tapasztaltam, de ennek gyakorlati hasznát nem vagyok képes belátni.
Iskolás koromban a tornaórák, rajzórák, énekórák hősei voltak azok a gyerekek, akik minden tehetségtelenségük ellenére, készségek és képességek hiányában a tanár unszolására vagy buktatással való fenyegetésére sokadszorra megpróbáltak kötélre mászni, kockát rajzolni, vagy kiénekelni a magas C-t. Nekik konkrétan a rémálom kategóriába tartozott ezeken az órákon részt venni, felesleges stresszt, szorongást, megaláztatást okozott, közben pedig egészen más tárgykörben a legkisebb erőfeszítés nélkül, vagy rekordidő alatt nyújtottak elképesztő teljesítményt, de a további fejlődésükre az iskola keretein belül nem volt lehetőség.
Nagyon messze járok az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy a középszerű teljesítményt értékeli a rendszer? Nyilván nem a közoktatás dolga az élsportoló, vagy zseniképzés, ez nem is lehet felvállalt célja. Nem lenne ésszerűbb, eredményesebb, emberibb talán az alapfokú oktatás során megadni a lehetőséget arra, hogy a diákok minél több sportágat, művészeti ágat megismerhessenek, hogy aztán maguk döntsenek, később melyik irányban indulnak el? A pedagógusok a szülőkkel konzultálva javaslatot tehetnének, speciális képzésformákat ajánlhatnának, olyanokat, amelyek sem jellegük, sem idő és eszközigényük miatt nem illeszthetők be a tantervbe.
Ördögtől való ötlet lenne az iskolában tehetségkutató programokat szervezni, arra buzdítani a kisiskolásokat, hogy fejlesszék készségeiket, képességeiket? Bizonyára nehezebb felkelteni és fenntartani az érdeklődést valami iránt, mint egy jogszabályi rendelkezéssel kötelezővé tenni, de talán eredményesebb, sikeresebb az a fiatal sportoló vagy művészpalánta, aki érez magában elég motivációt, és nem állami közbenjárásra cselekszik.
Végül pedig: az ügy jó része pszichológia. Nálam, anno még a múlt században, utcagyerek koromban működött. Évfolyamtársaimmal gyakran lógtunk a suliból. Egészen a kapun való belépésig kétséges volt, hogy aznap részt veszünk –e az oktatásban. A készségtárgyakat tanító órák voltak azok, amelyekről személy szerint előszeretettel hiányoztam. Kirívó tehetségem nem lévén, amikor teljesítettem a kötelező minimumot- szereztem pár vállalható osztályzatot- úgy éreztem a további jelenlétemmel zavarnám az oktatás menetét. Iskolakerüléstől függetlenül felső tagozatban ritkán volt olyan nap, hogy tanítás után ne másztunk volna be az udvarra egy-két órát focizni. Nem, hogy nem volt kötelező, igazából csoda volt, hogy a gondnok megtűrt minket, hiszen tönkre vágtunk néhány ablakot. Nem kellett becsengetni, valahogy mégis mindenki visszatalált kezdésre a suliba, jól éreztük magunkat, mindenki ott volt, aki ott akart lenni, és senki, aki nem. Igaz, hivatásos sportoló nem vált egyikünkből sem, az pedig, hogy a jobb lábam aranyat ér, csak jóval később derült ki, amikor vezetni kezdtem.
