Nem zárom ki, hogy én vagyok a kultúrsuttyó, az internet pöcegödréből frissen kimászott antikulturális szervezkedéssel is alapos okkal megvádolható véglény - ha így van vállalom a jogos kritikát - de azt kell mondanom, egyik-másik kortárs művészeti alkotást, jelenséget képtelen vagyok megérteni. Nem szívok semmit, lehet, hogy az a baj. Ahhoz, hogy ezek értelmezhetővé váljanak számomra - a földhözragadt, materialista, nem ritkán utilitarizmusba hajló felfogásommal – be kéne tépni.
Megpróbáltam elsőre józanul és tisztán. Antiszociális emberek nem járnak művésztalálkozókra, de gondoltam egyszer belefér, hívtak, elmentem. Rögtön szimpatikus lettem egy ötvenes leszbikus hölgynek, aki nem a szemembe nézett, miközben hozzám beszélt. Nem baj, nézni szabad, attól nem kopik el – továbbléptem. Kezdődött a koncert. Az első sorból, a zongoraművész háta mögül volt alkalmam meghallgatni az emberi fül számára sértő, maximum zajként értelmezhető, összefüggéstelen, dallamtalan hangsorokat epilepsziás roham szerű mozdulatok kíséretében, amit a művész teljes beleéléssel és áhítattal adott elő. Nem tudtam mi következik, a performance műfajba sok minden belefér, nem lepődtem volna meg, ha felpattan a zongora tetejére, és szintre fossa. Tényleg, csak az hiányzott volna. Már majdnem beszóltam a csávónak, hogy látom, rendszeresen ellógott többek közt az összhangzattan óráról, amikor figyelmes lettem a kottára. Tényleg az volt benne, amit a figura játszott. Tól-ig voltak meghatározva benne a hangok, nem volt valami egzakt leírás. Adjunk esélyt a következő versenyzőnek, hátha ő meggyőzőbb lesz – próbáltam elhajigálni az előítéleteimet és némi nyugalmat erőltetni magamra. A pasas tudott hegedülni, hallása is volt, semmi gond nem lett volna vele, ha nem egy kurva habverővel csinálja. Istentelen nyekergés, öt percig, utána szünet. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, kipróbálhatom-e. Nem, mert tönkreteszed a hangszert – érkezett a válasz. A seggébe dugom, és beletöröm – ez volt az első ötletem, otthagytam végül szó nélkül. - Szeretem a zenét, ez nem az, nézzünk szét más fronton, hátha jobb a felhozatal, így egy kortárs kiállítás lett a következő állomás.
A kortárs festők azon generációja a kedvencem, akik este kajak matt szar kész picsa részegen, vagy egy akkora csíkkal a fejükben, hogy azon körbe-körbe kell végigmenni, alkotnak. Kifeszítenek a műteremben egy húsz méteres festővászon darabot, és pszichedelikus elmebeteg módjára összekenik olajfestékkel koordinálatlan mozdulatokkal. Reggel utoléri őket a bánatos józanság, kivágják belőle azt az egyetlen használható négyzetméternyit, amit utána csilliárdokért eladnak. A kiállításon egyébként az egyetlen – a színharmóniája miatt, amit azért az IKEA-ban is el szoktak találni – nekem tetsző festményt fejjel lefelé rakták fel a falra. Csak a felirat helye miatt jöttem rá, hogy így van.
Nem jó az irány, inkább legyen szobrászművészet, az biztos be fog jönni – nem adtam fel egykönnyen. Egy szék kiállításon találtam magam, ahol a kedvenc darabom egy a lapján körben kivágott szék volt, alatta a padlón egy gigantikus negyven centis pénisz. „Foglalj helyet” ezt a címet adtam volna neki, ha rajtam múlik. Ehhez képest az a fricska, hogy a Ludwig büféjében egy négy méteres, sugárban rókázó kisfiút ábrázoló kép volt, eltörpül. Elmondhatom magamról, láttam vécépumpa kiállítást is, ahol a miniatűr mérettől a több méteres, szögesdróttal átkötött darabokig sok félefajta megtalálható volt. Félreértés ne essék, ezek szobrok voltak, egytől egyig, csak több volt bennük az anyag, mint a szellem. Láttam szemétből, használt kotonokból készült alkotásokat is, végül úgy döntöttem, szétnézek inkább street art vonalon.
Végre valami! Az örökéletet, ingyen sört, adócsökkentést hirdető Magyar Kétfarkú Kutya pártot, amely a vírusok jogai iránti tiszteletből védelmébe vette a madárinfluenzát, és 2006 évben nem bejegyzett politikai pártként kampányolt az országgyűlési választásokon, mire én találkoztam velük, már megszerette az ország. A street art mozgalom megnyilvánulásai mindenfelé tetten érhetők voltak a városban az „olyan aranyos, biztosan nem akar lopni” felirattal ellátott kétfarkú kutyus emblémával gyakran találkozhattunk, ha nyitott szemmel jártunk az utcán.
A párt tömegrendezvényeket is szervezett, amelyen alkalomadtán 2-3000 ember is részt vett. A Központi Statisztikai Hivatal előtt megtartott „általános” tüntetésen résztvevők többek közt a „semmit soha”, „nézz hülyén”, „oszlassanak fel” feliratú transzparensekkel jelentek meg. Vezérük beszédet is mondott, melyben követelte, hogy „haladéktalanul, úgy egyetemesen, mint egyébként, mindenkire egyenlő arányban, a képességeihez mérten, politikai hovatartozás nélkül, betartva a vonatkozó uniós ajánlásokat, idegenbe szakadt honfitársainkkal karöltve, minél előbb!”
Azóta már komoly jogi lépéseket tettek, hogy az őszi választásokon bejegyzett pártként indulhassanak. Hajrá! Drukkolok nekik, remélem Dr. Mogács egyszerre indul az összes körzetben.
Humorosan nagyon sok mindent el lehet mondani, ami anélkül unalmas, esetleg sértő, vagy netán politikailag inkorrekt lenne. Ahogy a neten tovább böngésztem, be kellett látnom, hogy nem minden esetben van a humornak célja. Azoknak, akik nem szeretnek nagyon írni és olvasni, ott a youtube-on Nyan Cat, a száz órás verziót javaslom, ha valaki nyálcsorgató elmebeteggé kíván avanzsálni, esetleg az öncélú létezés webes totemállata a Csillámfaszláma, ami beteg, retardált, dekadens, idegtépő, nyáááááhhhh!
Elfáradtam, kicsit offoltam a témát, előszedtem a kedvenc orosz realista regényemet, amiben Iván Iljics nagyon sok oldalon keresztül haldoklik, és azon gondolkodik, miért nem valaki más döglik meg helyette.
